Értékelés | Szerepet játszani a valóság színpadán
"Annyira manipulálhatóak voltunk, a zavarodottság remekművei."
Fülszöveg:
Amikor a barátokból ellenségek lesznek, határtalan pusztítást tudnak okozni.
Oliver Marks tízéves börtönbüntetése végéhez ér, és a szabadulása napján az az ember fogadja, aki lecsukta őt. Colborne nyomozó visszavonul, de előtte tudni akarja, mi történt valójában egy évtizeddel korábban.
Oliver egyike annak a hét színinövendéknek, akik Shakespeare-t tanulmányozzák egy elit művészeti főiskolán. Ők heten ugyanazt a szerepet játsszák a színpadon és az életben: hős, gonosz, zsarnok, csábító, szende, statiszta.
Viszont amikor a szereposztás megváltozik, és a mellékszereplő sztárságra tör, a színjáték veszélyesen átszivárog a valóságba, és egyiküket holtan találják.
A többiek életük legnagyobb alakítása előtt állnak: meggyőzni a rendőrséget és magukat, hogy ártatlanok.
Fedezd fel sötét, drámai fordulatait!
Élménybeszámoló:
A történet szerint Oliver rácsok mögött várja szabadulását. Tíz éve ül a hűvösön, a hozzá járó Colborne nyomozó pedig hiába próbálja kiszedni belőle az igazságot, a srác nem áll kötélnek. Az utolsó napján a férfi fáradtan lép be hozzá és közli vele, hogy ennyi volt a munkája, nyugdíjba vonul. Tudja, hogy kérése sok lehet, de még egyszer, az elválás előtt, teljesen elkerülve a hivatalos csatornákat, megkéri a fiatal fiút, hogy mesélje el, mi történt a Dellecher Hallban. Oliver pedig beleegyezik azzal a feltétellel, hogy a múltat nem zargatják a hallottak miatt.
Ezek után a főszereplő mesél az életéről és az akadémiai tanulmányairól, a csapatukról és arról, hogy hogyan halt meg egyik társuk rejtélyes körülmények között.
"A szereplők a színpadra lépnek. Akkor heten voltunk, hét ifjú, aki előtt szép jövő állt, bár nem láttunk tovább az előttünk lévő könyveknél. Mindig körbevettek minket a könyvek, a szavak és a költészet, a heves szenvedély a bőrbe és pergamenbe zárt szavak iránt. (Ezt hibáztatom azért, ami történt.)"
Ha kedvenc irányzatot kellene választanom az irodalmon belül, habozás nélkül a dark academiát mondanám. Egyszerűen imádom a hangulatát és azt a lassú, de atmoszferikus történetvezetést, ami jellemzi azt. Ahogy korábban pedig írtam, az egyik kedvenc elemem a (bentlakásos) iskola, mint helyszín szerepeltetése, úgyhogy minden adott volt, hogy szeressem ezt a kötetet. És azt kell mondjam, hogy
imádtam.
Úgy, ahogy van.
A regény megjelenése itthon különleges módon történt, a Könyvmolyképző Kiadó két borítóval hozta el számunkra a sötétebb tónusú történetet, ami a Kristálypöttyös szériába került végül. Bevallom nekem mindegyik fedő nagyon bejön és pont hogy mindkettőt élvezhetem fizikai formában is, mert az egyik, a madaras, az angol kiadásomon díszeleg, a koponyásat pedig a hazánk nyelvén megjelent köteten láthatom. Az utóbbi engem az egyik Fairys kiadásomra emlékeztet, a Kingdom of the Wickedre, úgyhogy jó érzésekkel fogtam a kezembe a művet. A hab a tortán pedig a fülszöveg volt, mert amikor először átfutottam rajta, azonnal lázba kerültem. Régen volt egy Shakespeare imádatos korszakom és úgy voltam vele, hogy nézzük meg, most mi a helyzet a drámaíróval és tud-e nekem ez a történet olyan szórakozást nyújtani, amit várok tőle a borító és az izgalmas beharangozó alapján. És tudott!
Olvasás előtt egy kicsit elbizonytalanodtam, mert nagyon sok rossz vélemény látott napvilágot, de úgy voltam vele, hogy annyira nem zavarnak, mert nekem inkább úgyis azok tetszenek, amelyek nem közönségkedvencek. Sokan felhozták a kötet lassúságát, vagy hogy a karakterek nem szerethetőek, nem érthetőek és hogy a Mintha gonoszok volnánk nem túl shakespeari. Ezt itt most megcáfolnám a következőkben!
A leginkább az tetszik a Mintha gonoszok volnánkban, ahogy a szerző a karaktereit vázolja és mozgatja. Az elején egy kissé nehéz követni, mert egyből beledob minket a sűrűjébe és egy olyan jelenetet láthatunk, ahol mindannyian próbálnak egy meghallgatásra. Negyedévesek, vagyis a tragédia éve következik el nekik, ami azt jelenti, hogy Shakespeare komorabb hangvételű drámáit adják elő nézőiknek, a komédiák után. Nem most találkoznak először, ezért megvan közöttük a dinamika és a szerep, ami alapján mozognak a mindennapjaikban. Egy bentlakásos iskolában élnek, a Dellecher Klasszikus Konzervatóriumában, ami egy nagyon zártkörű intézmény, csak Shakespeare műveivel foglalkoznak és a kihullási arány magasabb a végzettekénél. Az itt papírt kapó emberek előtt kapuk nyílhatnak meg és van rá esély, hogy egy-egy fontosabb darabban kapnak szerepeket. Az órák célirányosan a nagy költő műveit célozzák és a tanárok igyekeznek mindent átadni, amit csak lehet a művekkel kapcsolatban, hogy a diákok minél jobban megérthessék a szerepüket és tudjanak azonosulni azokkal. Ezzel semmi probléma nem akad, mert főhőseink szabályosan bele vannak zúgva Shakespeare munkásságába, nyitott elmével bármit befogadnak... és valahol itt kezdődik a baj.
Át és átszövi életüket ez az irodalom és túlságosan magukévá teszik ezt a fajta életszemléletet, ami a beszélgetéseikben érhető tetten igazán. Folyamatosan idéznek Shakespeare-től és a dőlt betűvel szedett részek jelzik is, ha az egyik szereplő drámai pillanatot él át. Maga a regény szintén erre erősít a szerkezete miatt, olyan, mint a drámaíró egyik tragédiája az elkülönített színekkel. A karakterek skatulyákban léteznek és ez kérdés is köztük sokszor. Ahogy megvannak az életünkben a szerepek - diák, anya, dolgozó - úgy itt, ez az iskola is ezeket erőlteti a hallgatóira és a szereplők kénytelenek ezek alapján viselkedni, mert érzik, hogy ha nem felelnek meg, mehetnek, ahova akarnak. Az iskola kiválasztott mindenki számára egy jellegzetes típust, amit el kell játszaniuk pl. ilyen az állandó gonosz, a csábító, a szürke szerep. Ezekből nehéz kitörni, majdnem lehetetlen, és ezért az állandóság az, amit az akadémia erőltet és amibe a szereplőink bele is nyugodhatnak, mert úgy érezhetik mindig biztos a szereposztás. Akkor történik a katasztrófa, amikor ebből a bizonyosságból kiütik őket, vagyis megváltozik az erőviszony. Ez indítja be a szálakat, az egyikük erőszakosságát erre tudom visszavezetni, arra, hogy kicsúszik a lába alól a talaj, elveszti a kontrollt és valahol az önmagába vetett hitét. Széthasad.
"Mi csak a karakter ötven százalékát játsszuk. A többi mi magunk vagyunk, és félünk megmutatni az embereknek, kik is vagyunk igazán. Attól tartunk, bolondnak tűnünk, ha felfedjük érzelmeink teljes erejét. Shakepease világában viszont a szenvedély ellenállhatatlan, nem kínos.
Fentebb egyébként nem véletlenül használtam az egyetem szót, mégha nem tisztán olyan a környezet, teljesen át tudom érezni Oliver helyzetét, aki bekerülésével imposztor-szindrómával küzd és jelentéktelennek gondolja magát. Valahogy pontosan így éreztem magam az infós szakomra kerüléskor, szörnyű volt azzal szembesülni, hogy amit addig erősségnek hittem, másokhoz és az elvárásokhoz képest sehol sincsenek. Hogy semmi különleges nincs a tudásomban, hanem még el is vagyok maradva. Oliverrel ezért tudtam igazán szimpatizálni. Ő az, aki tényleg az a szürke, magát lenéző, de megbízható személy, akihez bárki fordulhat, aki annyira nem erős, hogy vetélytársként gondoljanak rá és nem kap kiemelt figyelmet. Mellékszereplő a darabokban és még a saját életében is. Viszont a jelenléte elengedhetetlen, szilárd menedék mások számára.
Olivernél kevesebb jellemzéseket kapnak a többiek, de a Mintha gonoszok volnánk erősen épít rájuk is. Sokféle személyiséget láthatunk a lapokon és ezekről nagyon szerettem olvasni, számomra mindegyikük izgalmas és még többet is szívesen megtudtam volna róluk. Főleg arról a már fentebb jellemzett személyről, mert ez, amit leírtam, csak az én véleményem, valójában nem tudom, hogy tényleg így történt-e. Emiatt, mert erősen koncentrál a személyiségek építésére M. L. Rio, lassan építkezik a regény és hamar teremti meg a már erősen szektajellegű órák, készülések és előadások hangulatát, amiket egyszerűen imádtam. Azok közül pedig a világot jelentő deszkákon megejtett jelenetek, na meg az, ahogyan elemzik a drámákat, vagy egy-egy előadás marketingje a kedvenceim.
"Csak mi voltunk heten és a fák, az ég, a tó, a hold, no meg persze Shakespeare. Ő is velünk élt, mint a nyolcadik lakótárs, egy idősebb, bölcsebb barát, akit soha nem láttunk, de mindig körülötte forgott az elménk, mint aki csak épp most hagyta el a szobát."
Az oktatás ebben az intézményben egyértelműen káros. Azt az alapelvet vallják, hogy akkor tud a diák a lehető legtöbbet tanulni, ha súly alá helyezik és nézik a vergődését. Túlságosan nagy terhet adnak nekik, ami a szerepkényszerrel együtt szörnyen nagy nyomást jelent. Ezért lehet az, hogy az órák sokszor az elfojtott feszültségeiket hozzák elő, elbizonytalanítják a kapcsolatokat és bármilyen változtatás, komoly következményekkel járhat, bár ez utóbbi inkább a már kifejtett gondolat eredménye: ha a legjobbtól elveszik azt, ami szerinte jár neki és létezik benne egy arrogáns és majdnem narcisztikus vonás, az erőszakba fordul. (És továbbra sem a fő bűntényről beszélek.) A legkárosabb ebben az oktatási formában mégis az, hogy rákényszeríti a diákokra a karakterisztikus jellemzőket, úgy kezelik őket, mintha Shakespeare egy-egy alakjai lennének szellemileg és fizikailag is. Ehhez kapcsolódik a rejtett morális kérdés: ők teremtik-e ezeket a személyiségeket? Ezért előre elrendeltetett ez a tragédia? Sajnos annyira már nem emlékszem a drámaíró alakjaira, de azt hiszem, jó téma lehetne az, hogy mennyire hasonlítanak azok Rio személyeire, megfelelhet egyik-másik az itteni csapat bármelyik tagjának? A szektás jelleg is ebből fakad, a nagy költő előtti feltétlen rajongásból, amikor a szavaival kelnek és fekszenek és csak az létezik számukra. Shakespeare érzelmeket tett mozgatórugóvá, a diákok pedig ugyanezt élik át, mozgatja őket, szenvedélyesebben, mint kellene. Itt is tetten érhető az iskola szektás jellege, túlságosan sokat követel tőlük és vonzza be őket egyszerre az, hogy a költő művészete, szavai töltik ki a napjaikat. Bár az a kérdés is felmerült bennem, hogy a dráma sorai gyújtanak bennük lángot, vagy az csak szítja a már meglévő tüzet?
Az Üvöltő szelek olvasása óta imádom a jelenben kezdődő, majd a múltba visszatekintő elmeséléseket és nem véletlenül hoztam fel most itt ezt a narrálási módszert, a Mintha gonoszok volnánk szintén ilyen. Minden egységben van jelenbeli és múltbeli szál, az előbbi a híd az utóbbiak között, szusszanásnyi pihenés az érzelmi hullámvasút közben. A vége pedig ismételten tetszik, kellően izgalmas kérdést vet fel.
"Egy korty tea kíséretében meggyőztem magam arról, hogy ezt az egészet csak túlreagálták. A színészek természetüknél fogva lobbanékonyak, alkímiai lények, amelyeket a gyúlékony elemekből, érzelmekből, egóból és irigységből hoztak létre. Ha felhevíted és összekevered őket, néha aranyat kapsz. Néha katasztrófát."
Tehát összességében nagyon szerettem ezt a regényt a sötét tónusa és az elgondolkodtató vonásai miatt is. Sok mindenről szól ez a történet: megfelelési-, és szerepkényszerről, mellőzöttségről, tragédiákról, elfojtott szerelemről, szenvedélyről. Annak az olvasónak ajánlom, aki szereti a drámaírót és a sötét sztorikat.
UI: Mennyire megbízható a narrátor?
5 / 5 pont
Zeneajánló:
"Sacrificing everything I know, this could be the day I die for you."
0 komment