"Mi múltjárók vagyunk - feleltem, és belekezdtem a következő magyarázatba: - A legtöbbünket még a jelen sem érdekli, hát még a jövő. Emellett, ha a múltba ugrunk, az ugyan jár bizonyos kockázattal, de sokkal kevésbé veszélyes, mint a jövő. Először is, honnan tudjuk, hogy lesz-e egyáltalán jövő? Mondjuk, maga úgy dönt, hogy megvizsgálja, hogyan fog kinézni London, mostantól számítva száz év múlva. Tegyük fel, hogy ötven év múlva London megsemmisül egy nukleáris csapásban. Vagy az egész bolygót elpusztítja egy aszteroida. Hová fog érkezni? Az űrbe? Egy meteorraj kellős közepébe? Egy erősen sugárszennyezett területre, ahonnan nem térhet vissza, nehogy behozza a St. Marybe a sugárzó anyagokat?"
"Vagy pedig, ha ez könnyebb, képzeljék el a múltból induló szálak végtelen számú lehetőséggel teli, csillogó örvényét, ami felfelé tör, közben a szálak összeállnak, összeforrnak, hogy áthaladjanak a jelen gyűrűjén, és valósággá váljanak. Természetesen, a legtöbb sosem jut át. Ezek szép csendesen semmivé válnak, ami csak akkor jelent gondot, ha ön történetesen egy múltjáró, aki történetesen azt a lehetőséget akarja megvizsgálni. Másként fogalmazva semmi sem valóság, amíg nem történik meg ténylegesen."