Élmény | Karácsonyi csodakeresés a világban
"Különben folytatta a maga unalmas babaéletét. Nem kopott meg, a ruhái ragyogtak, és ragyogott az üvegtekintete is. Gőgös és önhitt volt, mint minden tárgy. Akkor nem értettem, miért. Ma már tudom. Ez azt jelentette, hogy én meghalok, de ő nem hal meg soha."
Fülszöveg
Fülszöveg:
Aki az 1920-as, 30-as években decembertájt betévedt a Hadik vagy a New York kávéházba, sokszor láthatott a kis márványasztaloknál a szokásosnál buzgóbban körmölő írókat, költőket. Köztük Kosztolányi Dezsőt is. A korszak legolvasottabb társasági lapjai, mint Az Est vagy a Színházi Élet év vége felé felkértek ismert művészeket, hogy írjanak a karácsonyi, szilveszteri számba. És ilyenkor nemegyszer remekművek születtek – Kosztolányi tollából is. Ezekből válogat az egységes tematika dacára is lenyűgözőn sokszínű és sokhangú, versekkel keretezett, ciklusokba rendezett novellákat tartalmazó Csodát nekem című kötet, amely igazi irodalmi felfedezéseket is kínál az olvasónak: kötetben eddig még meg nem jelent írásokat. „Egyszerre mintha csoda történnék” – írja Kosztolányi. És valóban, az ő szemében a karácsony maga a színtiszta varázslat. Hiszen az ünnep közeledtével a főváros kockakövein hirtelen „kivirul egy csodálatos, fantasztikus, vadregényes fenyőerdő”, és a „szívekbe őserdők templomi zúgását hinti”. A karácsony az aranyalmákkal, dióval díszített, kandallóban lobogó fával a költészetet, a poézist csempészi hétköznapi életünkbe. Ilyenkor fény gyúl a selyemszőnyeges szobákban éppúgy, mint a dohos alagsori lakásokban. De nemcsak ott, hanem az emberi szívekben is. Az ünnep tisztábbá, igazabbá teszi az embert, rányitja a szemét olyan dolgokra is, amelyek máskor rejtve maradnak előtte.
Élménybeszámoló
Kosztolányi novelláit és regényeit régen nagyon szerettem, kedvencem volt a Nero, a véres költő. Évek óta nem olvastam tőle, ezért nem tudtam hogy állok vele mostanában és mivel a Libri a Jaffa Kiadóval közösen jelentette meg tavaly ezt a díszkötetet, gondoltam meglesem, tetszik-e még a művészete a híres írónknak. Hát, de még mi az, hogy! Megtaláltam a kedvenc díszkötetem, pedig A gólyakalifa sincs messze a címtől.
Bár az elején nehezen találtunk egymásra, mert a könyvben egy jelentős részt tesz ki A szegény kisgyermek panaszai, de ahogy bejöttek a novellái a képbe, lenyűgözve olvastam a sorait. Nagyon tetszik a stílusa, az olvasmányossága, hogy mennyire be tudott rántani egy-egy írás világába és méghozzá milyen hamar! A művei rövidek és a telet, na meg a Karácsonyt idézik többnyire, ami pedig nem, az is teljesen szerethető és igazán szép képekkel operál! (Ilyen a Profécia például, ami az egyik kedvencem.) A maga szomorú valóságával és itt-ott finom humorával igazán megfogott engem és emellett Kosztolányi leírt gondolatvilága gazdag, egyszerűen imádom, amikor eltűnődik egy-egy jelenségen. Mutatom is a kedvenceimet és zárom ezt az etapot, többet igazán nem tudok róla írni, maximum csak annyit, hogy bár négy csillag a kötet, az az egy levonás, az eleje miatt történt. Viszont a válogatás többi része igazán tetszett!
Szóval jöhetnek a kedvenc idézeteim:
"Miért mesélem el ezt? Csak azért, hogy egy tételt igazoljak vele. Az egész földkerekségen munkahiány van. Ennél azonban még mindig nagyobb a szeretethiány. Lám, a cukrászsegéd nem tudta eladni édes portékáit, de a szeretetére sok-sok vevő akadt. Úgy látszik, ez kapósabb áru. Jobb is, édesebb is ez még a tejszínhabnál és a cukrászsüteménynél is."
"Bizonyára mi is az ősemberek ivadékai vagyunk. Szeretünk kapni, de adni talán még inkább. Csak nagyon kevesen vannak, akik vérmérsékletük szerint teljesen beérik a kapás örömével. A kapás valaminek a beteljesülése és vége. Az adás azonban valaminek az ígérete és kezdete. Van-e olyan kincs és gazdagság, mely ne volna a maga valóságában siralmas szegénység ahhoz képest, amit csak remélünk?"
"Nyelvünk - ellentétben más nyelvekkel - mereven visszautasít, eleve elhárít magától. Így szólunk: melegem van. Ennek mintájára azonban már nem állíthatjuk ezt: hidegem van. Mindössze a hatását jelezhetjük: fázom. A nyelv ősi szelleme nyilván úgy okoskodott, hogy a meleg valami kézzelfogható és érzékelhető, melyet magunkba vehetünk és bekebelezhetünk, de a hideg idegen tőlünk, annyira idegen, hogy nem is nevezhetjük a miénknek, azt nem láthatjuk el, nem tisztelhetjük meg még ezzel a csöpp birtokosraggal sem, nem vallhatjuk magunkénak, még csak egy nyelvtani kapcsolat erejéig sem."
"Így okoskodom, még mindig állva a fal mellett, befelé kémlelve a lelkem szavára. Csodálkozom, mennyi emlékpoggyászt cepelünk magunkkal, mennyi mindent, amiről nem is tudunk, mennyi mindent, ami dermedten hever bennünk, s egyszer talán még majd életre kel, vagy talán sohase kel életre többé."
"Rossz idők járnak mostanában mindenkire. Kimutatásokat olvastam, hogy az általános ínség miatt hogy növekszik a halálozási arányszám, és hogy rövidül minden ember élete. A hóember élete is. Hajdanában ezek a távoli felebarátaink is a hóemberi kor legvégső határáig éltek, legalább márciusig, s elaggottan, folyós szemmel, pityeregve, hőgutában pusztultak el az első melegebb napon. Ma a lángoló nyomorúság már csecsemőkorukban végez velük, semmivé olvasztja őket. Úgy látszik, hóembernek sem érdemes születni 1935-ben."
"Mélyen benn az erdőben, ahol már csak állatnyomokat lelek, elém jön egy őz. Hatalmasan megriad. Jaj, hogy tud félni. Fekete szeme csupa könny. Egyik elülső lábát fölemeli, s mozdulatlanul rám mered. Én is megijedek a félelmétől, a riadalmától. Először látok így őzet. Eddig többnyire csak étlapon vagy tányéron láttam a combját vagy a gerincét, áfonyával. Most előttem az egész őz, áfonya nélkül. De nem. Mellette egy áfonyabokor hajlong. Az őz áfonya nélkül egy lépést se tesz."
Boldog Karácsonyt!
5 / 4 pont
Fülszöveg:
0 komment