"Mindenről pontos jegyzeteim vannak. Az életem olyan volt, mint egy álom, és az álmaim olyanok, mint az élet. Az életem szép volt, mint egy álom; ó, bár lett volna az életem szerencsétlen, és az álmaim lettek volna szépek!"

Történet a fülszöveg szerint

Fülszöveg:

Tábory ​Elemér, a regény hőse kettős életet él. Ha „fekete Álma” nem árnyékolná be az ébrenlét óráit is, „Sonntagskind” lehetne, a szerencse gyermeke, akinek kedvez a sorsa, s akiben a képesség is megvan a boldogulásra és a létezés örömeinek teljes átélésére. A szorongató éjszakai álmok s az álmok emlékei azonban győznek a valóság fölött, eltömik az öröm forrásait, félelmetes hatalmukkal átrendezik, megváltoztatják Tábory Elemér belső világát. A folyton megújuló álomkényszer megalázó sorsot rajzoltat a képzelettel, nyomasztóan, kínzóan teljeset, amely csak asszociációkkal kötődik a másikhoz, s mely sokkal több emberé, mint a másik. Tábory Elemér álmában előbb egy asztalosinas életét éli, akivel kegyetlenül bánnak, s aki a kegyetlenkedésekre maga is brutalitással felel, azután pedig napidíjas pesti írnokként tengődik – nélkülözések, félelmek, szorongások között – egészen az öngyilkosságig. A gólyakalifa a személyiség-megoszlás modern, világirodalmi rangú regénye, s egyben izgalmasan szép vallomás is az emberi elkötelezettségről, a szenvedélyre való belső készenlétről. „Mintha életem, s talán minden költő életének szimbóluma volna – írja Babits Mihály –, mely külsőleg simán foly, s csak belül gyötrődik, álmaiban.”

Élménybeszámoló

Arra gondoltam, hogy mivel nem szeretnék mélyelemzést írni erről a könyvről, rövidebb pontokban szedem össze azokat a gondolatokat, amiket feltételen szeretnék megosztani veletek. Nem világmegváltóak (főleg hogy sok elemzés látott napvilágot már erről a regényről), de hátha érdekesek lehetnek számotokra is:

• Nagyon régen, még gimnazista koromban olvastam először A gólyakalifát. Nem igazán fogott meg, kicsit untam és nem értettem a végét. Azt hiszem akkoriban kezdtem a pszichológia felé fordulni, de talán jobban szerettem a kedvelhető karaktereket fiatalon. Most, így idősebb fejjel ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy felnőttem ehhez a történethez. Ez egy hibátlan regény, Babits pedig zseni change my mind / győzz meg, hogy nincs igazam.
• Sokáig ezt a verset tudtam társítani a kötethez: 
  
  
  Szabó Lőrinc: Dzsuang-Dszi álma
  
  
  Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
  a mester, egy lepkére mutatott.
  – Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
  és most egy kicsit zavarban vagyok.
  
  
  – Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
  s a lepke vigan táncolt a napon,
  és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
  És felébredtem… És most nem tudom,
  
  
  most nem tudom, – folytatta eltünődve,
  – mi az igazság, melyik lehetek:
  hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
  vagy a lepke álmodik engemet?
  
  
  – Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
  Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
  Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
  épp így hitte a maga igazát! –
  
  
  Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
  valami mégis megborzongatott,
  kétezer évig töprengtem azóta,
  de egyre bizonytalanabb vagyok,
  
  
  és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
  már azt, hogy minden kép és költemény,
  azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
  a lepke őt és mindhármunkat én.
  
  
• A gólyakalifa a verssel hasonló alappal operál. A lényeg a jómódú főszereplőnk, Tábory Elemér, akinek mindene megvan az életben, amiről egy szegény gyermek álmodhat: gazdag család, tökéletes kilátások egy jó életre, kiemelkedő észbeli képességek, a társai szeretete és a művészi véna. Egyik napon, a majálison, egy Amerikából jött mesterembert meglátva elfogja a deja vu érzése, mintha már látta volna valahol...? Innen indulnak a regényben az álmai - a korábbiakra is történik utalás, de azokat nem láthatjuk a szemünkkel - amiben egy szegény, rossz sorsú cselédsorban létező asztalosinasként ébred fel és éli annak sanyarú sorsát, egészen annak elalvásáig, mert akkor ébred fel Elemér. Mindkét alteregó tud a másikról, mint álom, amíg a "jobb valóságban létező" el nem kezdi kutatni ezeket az életszerű éjjeli látomásokat és azok eredetét. Most akkor ki álmodik kit? A másik valós vajon? És ezek után, Elemér élete mennyire igazi?
• Babits története többféleképpen elemezhető: figyelhetjük a freudi pszichoanalízist, a lélektan és pszichés betegségek körét, vagy hagyjuk ezt és nem foglalkozunk vele, esetleg mindkettő, ahogy nálam történt. Ez amúgy lehet, hogy meglepő gondolat, de én nagyon szerettem azzal is eljátszani, hogy mi van akkor, ha van erre az egészre egy érdekes fantasy-s magyarázat. Nagyon sokat agyaltam ezen a kivitelezésen és azon ámultam, milyen szépen kigondolta ezt Babits. Természetesen én szintén inkább a lelki síkra vinném a magyarázatot, de öröm volt így, ezzel a kettős mércével olvasni a kötetet.
• A regény - ha mégis a pszichológiai oldalt nézzük - a személyiségünk kettősségéről szól, arról, hogy a lélek milyen magasságokba emelkedhet és milyen mélységekbe zuhanhat. 
• A két karakter egyike sem szimpatikus, de talán ez direkt van így. Nem is tudom mit akart Babits... talán azt, hogy ne helyezkedjünk egyikük helyzetébe sem? Szóval senki sem kedvelhető, de ez a történet őket csak használja, mivel mást akar elmesélni... a fókusz nem rajtuk van, még úgy sem, hogy főszereplők. 
• Nagyon tetszett, ahogy Babits kettejüket kezeli. Az, ahogyan néha egymásnak feszülnek, vagy ennél jobb hasonlat az, hogy a derekuknál fogva egy kötéllel rögzítettek egymáshoz és hiába rángatják, nem tudnak elszakadni a másiktól. Csak annyit érnek el, hogy az egyikük folyamatosan a földre zuhan, de ez inkább a név nélküli, szegénységben élőnek fáj igazán, hiszen Elemér olyan helyzetben van, hogy nem kell korán kelnie... szóval tart köztük ez a kötélhúzás és sosincs vége a rémálomnak.
• Érdemes elemezni a másik oldalt is, az inasét, akinek nincs neve, vagy nem ismerjük meg, pedig Elemér próbálkozik kideríteni, megtudni róla többet is. Az inasnak minden jobban fáj, hiszen ő egy szebb álmot kerget és általa egy olyan tanulság is érkezik, amit sokan ismerhettek, de jobb idézet nem jut eszembe: "Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni.".
• A váltásaikat Babits írástechnikailag is jelzi, a köztes állapotban úgy hivatkozik rájuk, mint ők, de legtöbbször E/1 az elbeszélésmód. Nagyon tetszett ez a megoldás! A szöveg stílusa nagy kedvencem, élvezetes olvasni, a szerző szépen fogalmaz.
• A regény folyamán egyre jobban elkeveredik a személyiségük és folyamatosan újraértelmezik a saját szerepeiket a világban, konfliktusba kerülnek a helyükkel, magukkal, a környezetükkel. A könyv nagyon arra épít, hogy a szocializáció iszonyúan fontos egy ember életében, a gyermekkori környezet befolyásolja a felnőttkori ént - ahogy a szociálpszichológia és a szociológia ki is mondja - nem mindegy honnan jövünk, a minták öröklődnek. Végül emiatt tenném le a voksom a lélektani magyarázat mellett.

"A természet csak nagy ritkán, véletlenül hoz létre valami elsőrendű szépséget. Az ő céljaihoz erre nincs is szüksége. A művészet pedig folyton, szándékosan erre törekszik."

Extra ötlet, ami tetszett benne: 

❥ A pszichoanalízis

Ajánlott évszak az olvasásra a borító színei alapján: 

❥ téli

 

 Ha kíváncsi vagy a könyvre, lesd meg a Librinél:

 

Szerző: Babits Mihály

Illusztrátor: Nagy Norbert

Sorozatcím (kiadói): Libri díszkiadások

Sorozatcím: -

Rész: -

Következő rész címe: -

Cím: A gólyakalifa

Eredeti megjelenés: 1916

Kategória: lélektani, szépirodalom, klasszikus

Fordító: -

Oldalszám: 216 oldal

Kiadó: Scolar

Megjelenés: 2021

Ár:  Speciális promóció a Librin (9000 Ft vásárlása esetén 599 Ft a kötet 2021-ben)

Fülszöveg:

Tábory ​Elemér, a regény hőse kettős életet él. Ha „fekete Álma” nem árnyékolná be az ébrenlét óráit is, „Sonntagskind” lehetne, a szerencse gyermeke, akinek kedvez a sorsa, s akiben a képesség is megvan a boldogulásra és a létezés örömeinek teljes átélésére. A szorongató éjszakai álmok s az álmok emlékei azonban győznek a valóság fölött, eltömik az öröm forrásait, félelmetes hatalmukkal átrendezik, megváltoztatják Tábory Elemér belső világát. A folyton megújuló álomkényszer megalázó sorsot rajzoltat a képzelettel, nyomasztóan, kínzóan teljeset, amely csak asszociációkkal kötődik a másikhoz, s mely sokkal több emberé, mint a másik. Tábory Elemér álmában előbb egy asztalosinas életét éli, akivel kegyetlenül bánnak, s aki a kegyetlenkedésekre maga is brutalitással felel, azután pedig napidíjas pesti írnokként tengődik – nélkülözések, félelmek, szorongások között – egészen az öngyilkosságig. A gólyakalifa a személyiség-megoszlás modern, világirodalmi rangú regénye, s egyben izgalmasan szép vallomás is az emberi elkötelezettségről, a szenvedélyre való belső készenlétről. „Mintha életem, s talán minden költő életének szimbóluma volna – írja Babits Mihály –, mely külsőleg simán foly, s csak belül gyötrődik, álmaiban.”