Veres Attila műve tökéletes horror és weird fiction, amit a stílusa emel magas szintre. Nem is igazán olvastam még olyan történetet a zsánerből, ami ilyen élesen hozta a kontrasztot az unalmas és a furcsa elemek között, és amik egyúttal ennyire egymásba is fonódnak. A szerző stílusa annyira jó, hogy teljesen belesimítja az olvasóját a nyugalomba és elhiteti minden egyes novella elején, hogy a világ úgy működik, ahogy kell, nincs vele semmi baj. Beleringat ebbe a hitbe. Ahogy pedig haladunk előre, előkerülnek a természetfeletti elemek, a szokatlanságok és olyan természetesen, mintha ez mindennapos lenne, akár itt, a mi valóságunkban is. Miért ne történhetne ilyen velünk? Annyira szürreális volt az elmúlt két év, nem igazán lepődnék meg, ha a valóságunk tényleg megváltozott volna... Veres Attila szörnyen elbizonytalanít a saját jelenünkkel kapcsolatban is, teljesen elfogadhatóvá teszi a szürrealitást, na meg következménnyé! Függővé tett! Imádom ezt az élményt amit a kötet ad, hiszen egyszerre kényelmetlen és ismerős, na meg hátborzongató.

A természetfeletti beépült a valóság szöveteibe, mint egy rákos sejt, vagy a hétköznapi lenne a káros? Annak a feszültsége okozza a szürreális elemek megjelenését, akkor melyiket kell helyrehozni? 

A novellákat nagyjából hasonló élmény volt végigolvasni, imádtam és szörnyülködtem mindegyiken, nem bírtam másra figyelni. Mindegyik története tökéletes figyelmet generált, egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni, csak Veres Attila szavaira. Néha erősen és durván sérültem, fájt látni ezt a tükröt és benne a valóságunk torz képét (gondolok itt a Sebzésre és a Fekete talánra).

"Miért nem képesek ezek az emberek és kutyák kiállni magukért? Miért fogadják el, hogy éjszakánként megfizettetik velük a fájdalom sápját? Persze tudta, hogy miért. Tudta, mert ő maga is ilyen volt. Egy kutya, amely fülét-farkát behúzva közelít ahhoz, aki nála hatalmasabb, még ha a kutya foga hegyesebb is; de a hatalomhoz nemcsak hegyes fogak kellenek, hanem az akarat, hogy használd őket."

Veres Attila stílusa nélkül nem ütne ekkorát ez a könyv és ugyanez mondható el a felvetett témákkal kapcsolatban is. Ismerős volt a szerző által teremtett horror és tudom is honnan: olyan, mintha Junji Ito könyvet írna. A híres mangaka készlete tele van groteszkké csavart hétköznapisággal és ez a szerzőnket is jellemzi, mert hát kinek jut eszébe a plüssöket, a nyelvet vagy egy kabarét (illetve annak előadóját) megtenni a horror eszközévé? Olyan, mint amikor Ito a csigákat tette azzá... Imádom imádom imádom!

Már az első novella megadja a kontextust, hiszen a jelenkori Magyarország a helyszín és ezt a végéig tartja is, ezért elég alaposan ábrázolja a viszonyainkat például a mélyszegénységből jövő, mindenféle munkát elvállaló dolgozót, akit a lelketlen multik felhasználnak. Sőt! Nemcsak őt, hanem mindent felhasznosítanak haszonná... Van itt multiverzum, politikai hozzáállás szigorúan pártmentesen, sőt még egy kísértetsztori is belefér a képbe. Sok az aspektus és amikor elég jól haladunk a könyvvel, realizálódik, hogy ezek az egységek összekapcsolódnak. Minden egyes történet egy nagyobb része és ahhoz, hogy megismerhessük, végig kell érni rajtuk. Akkor lesz a forma teljes és ahogy a novellák, úgy mi is egy nagy falanxot alkotunk, mert összeköt minket a tudás. Ám maradjunk a sztorik talaján: mintha a leírt kisebb-nagyobb események egy hatalmas felé tartanának, abba tagozódnának. A karakterek feje felett sokkal komolyabb események zajlanak és ennek vagyunk tanúi az egységeken keresztül.

Hihetetlen milyen fantáziája van a szerzőnek!

"Mert akárhogy is néztem a dolgokat, egyre világosabban láttam, hogy ebben az országban nem jön el a folyamatosan ígérgetett új aranykor; mintha lett volna bármikor is régi."

A novellák egyik szervező eleme a szavak teremtő ereje, a másik az eltorzult valóság képe, a harmadik pedig a hatalom érzetének megélése és többnyire ezt a kérdést járja körbe Veres Attila (több is van, de most ezekre fókuszálok). Az utolsó egyébként mindegyik sztoriban előkerül valamilyen szinten, valahol azt hajszolják, valahol csak megbújik, de mindig ott van. Például: a nyelv hatalma; vagy megjelenhet akár egy másik ember életének megváltoztatására irányuló törekvésként. Három nagyon erős kedvencem van: a Tranzisztor, amelynek komplex felépítése és ismerős ismeretlensége, ötlete nagyon megfogott. A másik pedig a Fekete talán, amely a lélek hasznosítását mutatja meg és a Sebzés, amely a történetek gyógyító erejéről és az erőszak mindent tönkretevő jellemzőjéről szól.

A sztorikhoz írt jegyzeteknek is örültem volna, mert nagyon kíváncsi vagyok a szerző gondolataira. Hogyan írta és szervezte ezt a novellákra hasadt történetet?

Novellák:

A ’fogakkal teli verem’ az első a sorban és mint olyan, a felelőssége megkérdőjelezhetetlen, hiszen fel kell keltenie az olvasó figyelmét és kedvet csinálni a továbbiakhoz. Sikerült neki? Abszolút. Veres Attila mintegy keretes szerkezetként kezd és zár, magát mutatja egy írói szerepben. Ebben pont azt, ahogy egy külföldi, egyébként teljesen ismeretlen nyelven való megjelenés lehetősége csillan fel előtte. Cinikus hangvételű (egyedüliként a kötetben), és izgalmas, érdekes a lezárása. A Megharapni egy kutyát a kiadás egy olyan pontja, amit többen gyengeségként emlegetnek, viszont a hatalom kérdéskör miatt helye van a lapokon. Az ember vad és ösztön oldalát mutatja meg, párhuzamba állítható a később megjelenő gestaltokkal, ami a falka motívumot használja. Talán ez csak a kezdete annak? A harmadik novella a Láss engem úgy, ahogy vagyok! egy érdekes koncepciót tár elénk: a járvány kitörését. Itt a lényeg a külső szemszög, mert egy operatőr kényszerül egy megszállottat figyelni és felvenni minden egyes mozdulatát. Itt a magány megjelenése a hangsúlyos. A világ helyreállítása ezzel szemben nekem nem annyira erős, mert ennek a folyamatnak a megvalósításáról szól elméleti szinten.

A Tranzisztor a regény egyik legjobb novellája, amelyben a kizsákmányolás modern példáját láthatjuk igazolódni a mélyszegénységből kicsábított, elnyomott munkavállalók tömegén keresztül, akiknek anyagot kell termelniük, de hogy mire? Azt nem tudják, de nem is kell, hiszen az alulfizetett összegüket megkapják. További kérdéseim akadnának még, de egyszerűen oda és vissza vagyok érte. A Horváth Etele – A nagy kacagtató élete és kora c. sztorit munkába menet olvastam el, dobtam is egy hátast a villamoson, annyira megragadt a pillanat, hogy innentől kezdve azon a szakaszon csak a Horváth Etele fog eszembe jutni. Ez egy nekrológnak induló, őrületbe csapó történet, ahol a nagy nevettető a síron túlról is szórakoztatja a közérdeműt. Vicsorba dermedt nevetés, az idő borostyánjába zárt sikoly. A Gestalt a járvány utóéletét mutatja egy azon átesett személyen keresztül és tűpontosan ábrázolja azt az LMBTQ+ ellen irányuló a gyűlöletet, amit a politikai nyomás erősít.

A kapcsolattartásra kijelölt személy számomra lovecrafti hangulatot varázsolt, egy kis multiverzummal megspékelve. Utazás egy másik rendszerbe, üzletkötés céljából. A Sebzés a másik kedvencem, ami egy szerepjátékon keresztül mutatja be a történetek gyógyító erejét és hogy az erőszak hogyan teszi tönkre a világot. Morális mércénkkel is ütközteti a történéseket: a világ alkotója által jóváhagyott erőszak az olvasóknak is fájdalmat okoz, és vajon a fantáziaszereplővel történt események valóságosak? (Kicsit idézi a videójátékok örök kérdését és az Undertale alapját, az is hasonlóan járja körbe ezeket a témákat.) A Méltósággal viselt egy nagyon érdekes sztori, klasszikus horror elemekkel, a különbség annyi, hogy a horror tárgya a plüss. A kislánynak hatalma van életet adni a kedvencének és ez meg is történik, de szenvedésre kárhoztatja - frankensteini a vonal.

"Ennyi erő, ennyi hatalom és nincs mihez mérned magad! Képzeljétek el a magányt, ami ezzel jár. Képzeljétek el, mennyire egyedül lehetett, és mennyire egyedül van még most is. Isten magánya a legnagyobb magány."

Az Ősidők vége számomra túl rövid, nem üt akkorát, mint szeretném, de több vonása is nagyon tetszik nekem. Ez egy poszt apokaliptikus történet, ahol az emberiség a végnapjait éli és úgy néz ki a drónok túlélnek minket. Itt a cselekvés (vagy nem cselekvés) hatalma a lényeg. A Fekete talán a harmadik kedvencem a lélek miatt és hogy keserű a pirula, de az emberiség ha tudná, azt is aprópénzre váltaná. Egy falusi hagyomány tanúi lehetünk a városiak szemén keresztül. A Városunk darabokban két már jól ismert szereplőhöz fordul vissza és mutatja meg, hogy milyen ha a szavaik teremtik a valóságot, illetve a bűntudat és a magány által hajszolt ember megváltás iránti vágyát.

„…Az én lelkemben mindig pokol marad” – Beszélgetés Veres Attilával az interjú a kötet végén, ami üt, mint a kád széle. Váratlan lezárás, de nagyon tetszett!

Egy biztos, az újraolvasás talán közelebb visz a megoldáshoz. Vagy nem. De a lényeg, hogy akkor is szeretni fogom ezt a könyvet.

5 / 5 pont

Ajánlom,

ha szereted a horrort, a weird fictiont és kíváncsi vagy egy magyar szerző könyvére. Nem bánod meg!