"Mert a mi világunk nem ugyanolyan, mint amilyen Othelló világa volt. Acél nélkül nem lehet járműveket gyártani. A társadalmi egyensúly felbomlása nélkül pedig drámákat nem lehet gyártani. A világ pillanatnyilag egyensúlyban van. Az emberek boldogok. Megkapják, amit akarnak, és sosem akarnak olyasmit, amit nem kaphatnak meg. Jól élnek, semmi sem fenyegeti a biztonságukat. Sosem betegszenek meg, és hírből sem ismerik a szenvedést és az öregséget. Nem keserítik az életüket anyák és apák. Nincsen feleségük, gyermekük, szertőjük, nincs senki, akihez erős érzelmekkel kötődnének. A kondicionálás következtében gyakorlatilag nem tudnak másként viselkedni, mint ahogyan előírják számukra. Ám ha valami mégis rosszul sülne el, jöhet a szóma. [...] – nevetett a Világellenőr. – Tényleg azt hitte, hogy a Delták tudják, mi a szabadság? Most meg azt várja tőlük, hogy megértsék az Othellót? Drága fiam, ezt nem gondolhatja komolyan!"

Fülszöveg:

2540-ben ​a Boldogságra való puszta törekvés immár kevés, ha egyszer már az Életnél is több, a holtig tartó ifjúság elidegeníthetetlen joga is mindenkinek megadatott. Ki bánja, ha közben a Szabadság és Egyenlőség hiú eszméi s megannyi más kacat – művészet, hit, az önmagáért való tudás – mind oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára! Mert aki mást, úgymond, többet akar – Istent, költészetet, jóságot, szabadságot, olykor a magány csendjét vagy épp a bűn katarzisát –, az nem akar mást, mind a boldogtalanságot. Az efféle Vadembernek a Világellenőrök jóindulatú bölcsességgel kormányzott világállamában nincs helye. Jobban teszi hát, ha a földgolyó egy távoli zugába húzódva a sötét múlt kínjaival sanyargatja magát: ínséggel, betegséggel, hideggel, forrósággal, gyötrő szenvedéssel és gyilkos szenvedéllyel. Netán egy Shakespeare nevű, rég halott rajongó összegyűjtött műveinek forgatásával. Vagy Huxley olvasásával – mondjuk egy Szép új világ című könyvvel. 

"Tizennyolc tökéletesen egyforma, Gamma-zöld egyenruhás, göndör, gesztenyebarna hajú lány vizsgálta meg az összeszerelt gépeket, melyeket aztán harmincnégy kurta lábú, balkezes, Delta-mínusz férfi ládákba pakolt, és végül hatvanhárom kék szemű, lenszőke és szeplős félidióta Epszilon az odakint várakozó teherautókra és kamionokra rakott. – Ó, szép új világ… – a Vadember azon kapta magát, hogy Miranda szavait ismétli újra meg újra, mintha csak az emlékezete akarna gonosz tréfát űzni vele. – Ó, szép új világ, melyet ily emberek laknak."

Élménybeszámoló:

A történet szerint 2540-ben az egyén teljesen a társadalmi tudat része, nem létezik olyan, hogy magány, egyedül elmélkedés, itt mindenki mindenkié és aki nem így gondolja, azt deviánsnak bélyegzik és egy idő után a büntetése sem marad el. Üdvözöl mindenkit a szép új világ, ahol mindenki boldog, ahol az 'anya' és az 'apa' elavult pornográf tartalmú szitokszavak, ahol csak a "vademberek" szülnek, ahol futószalagon érkezik a gyermek és ahol kondicionálással kezelik őket, hogy felnőve oda kerülhessenek, ahol szükség van rájuk, szigorúan tagozódva a kasztrendszerbe, ahol az átjárás még a legperverzebb gondolatok között sem merül fel. Szabad akarat? Vallás, művészet? Felváltotta ezeket a szóma drog, ami a hatásaikat egyesíti a káros melléktünetek nélkül, ha valaki úgy érezné, hogy a kedve nem a legfényesebb. 

Ebben a világban Bernard a felső, ún. Alfa rétegben éli világát, ám testileg nem úgy néz ki, mint a többi ember ebben a kasztban, ezért megvetés és gúny kíséri mindennapjait.

"Ha az ember másféle, akkor arra kényszerül, hogy egyedül legyen. Nyomorultul bánnak vele."

A Vademberek területére történő egyik kirándulásán, amire magával viszi bájos kolléganőjét, Leninát, olyan esélyhez jut, ami képes lehet megváltoztatni a társadalmi helyzetét és megvetett személyből híres emberré válhat. Az pedig már csak rajta múlik, hogy mit kezd legújabb helyzetével és hogy meddig tartanak ki a magának ácsolt viasz és toll szárnyak...

Régi adósságom volt a Szép új világ olvasása magam felé, hiszen már évek óta várakozik a regény nálam és hadd örömködjek egy kicsit: az első kiadást sikerült megszereznem egy antikváriumból! Linda, a kitabu.hu bloggere viszont elindított nemrég egy játékot, amiben párokat sorsolt ki és egymásnak kellett könyvet választanunk, én pedig a Szép új világot kaptam, amit, amint a Ház az égszínkék tenger kötet utolsó oldalára értem, elkezdtem. Most pedig itt vagyok, hogy leírjam miért kapott tőlem négy csillagot az ötből! Persze világrengető gondolatok nem lesznek itt, nem elemzem a könyvet, inkább az élményeim osztom meg most.

A saját kiadásom borítójáról nem tudok sokat írni, mert elég egyszerűt kapott, viszont a későbbiek folyamán sokféle képpel került kiadásra, egyik jobb, mint a másik. Vannak absztrakt alkotások, kivehetetlen jelenetek és egyik sem nyűgözött le annyira, mint a Helikon Zsebkönyvek sorozatban megjelent példány, ami a szómát, mint hangulatfokozó gyógyszert állítja a középpontba méregzöld színnel. (Itt meglesheted.) 

Huxley nagyon erősen kezd, hiszen a hely igazgatóján keresztül megmutatja az embergyárat és bevallom, engem nemcsak sokkolt, hanem lenyűgözött ez a rész. Végigmegy a folyamaton és vázolja, hogy hogyan tudnak minél több embert kinyerni az alsóbb kasztok számára (Gamma-, Delta- és Epszilon-petéket alávetik a Bokanovsky-féle eljárásnak) és arra is rámutat, hogy verseny megy a minél nagyobb számokért. Az egyén a társadalom számára csak egy eszköz lett... A felsőbb kasztoknál viszont nem sokszorosítanak (Alfa, Béta). Ezután rátér a kondicionálásra, ami a másik megrökönyödést okozta számomra, vagyis itt tanítják be az embereket a későbbi munkakörükre: akit a trópusokra szánnak, annak bírnia kell a meleget, vagyis hővel és X-sugarakkal (hőidegzéssel) kezelik kiskorában ("Előbb a testüket, később aztán a lelküket szoktatják hozzá bizonyos életfeltételek elviseléséhez."), aki pedig a munkásokhoz kerül, annak a könyvek és a természet utálatát oltják be árammal.

"Csak az lehet boldog, aki szereti azt a munkát, amit el kell végeznie. Az egész kondicionáló és beidegző eljárás egyetlen célja az, hogy az emberek könnyen belenyugodjanak társadalmi rendeltetésükbe."

Miután Huxley bemutatja, hogyan kell most az emberiséghez állni, már jöhet is a cselekmény, amit szilánkokban kapunk meg első körben, több szereplőt megismerve: az antipatikus Bernardot, aki csak azért nem szereti a jelenlegi rendet, mert az alakja miatt kiszorul belőle. Leninát, aki csak a kasztok gyermeke, nem tud máshogy viselkedni, mint ahogy betanították rá, a szemén keresztül Henry Forstert, aki igazi alfahím az Alfák között és hallgathatjuk tovább az Igazgató és a Világigazgató beszélgetését, vagy az utóbbi monológjait a jelenlegi rendről, vagy éppen az elmúlt időkről. Innentől kezdve a cselekmény belassul, számomra egy kicsit unalmassá is vált egészen a rezervátumig. Itt megjelenik egy új szereplő, John, a vadember, aki által Huxley egy új problémát vizsgál: az erkölcsi rend és a lélektelen modernizáció ellentétét. Ezután alig tudtam letenni a regényt, kíváncsian figyeltem hogyan dolgozza fel ezt az új berendezkedést és mit kezd vele az ő teljesen más alapjaival. Ezáltal a főszereplő nem Bernard, hanem John, az ő útját bőven lehetne még elemezni, de ettől most eltekintek. Őt és Leninát sajnáltam a legjobban, Bernardot pedig untam és ki nem állhattam.

"A kankalinnak és a tájnak, mutatott rá az Igazgató, egyetlen komoly hibája van: nem kell érte fizetni. A természet szeretete egyetlen gyárnak sem ad munkát. Ezért aztán úgy döntöttek, véget vetnek a természet-szeretetnek, legalábbis ami az alsóbb kasztokat illeti. A természet szeretetét gyökerestül ki kellett irtani, de úgy, hogy közben a közlekedési eszközök használatára való hajlam továbbra is megmaradjon."

Szerettem továbbá a könyvben a világigazgató monológjait, a regény borongós hangulatát, vagy legalábbis azt, ami engem kapott el, mert egyáltalán nem számítottam jó befejezésre; Huxley kreatív ötleteit és a gondolatait, hogy mivé fejlődhet a társadalom. Alapvetően zseniális írás, amely a kor félelmeit vette alapul és gondolta tovább: mi lesz az érzelmek, kötődések nélküli egyénnel, hova jutunk el végül, milyen sivár, művészet, vallás és sokszínű kultúra nélküli élet vár ránk, ahol minden ember egy elem a jól működő gépezetben és ahol, ha ez az alkatrész elfárad, ott a drog, ami kiutat mutat és elűzi a bajt. Két vonása nem tetszett csupán: összességében a szöveg nem elég erőteljes - vagy a mai korban, annyi rosszat hallottam és annyi félelemmel találkoztam, hogy nem tudott megérinteni - és a fordítása nekem nem tetszik, mert nem hiszem, hogy annyi angol szóra van szükség a szövegben és valamiért eltűnik az éle az egésznek, lehet a bohókás rímek miatt? Ezért adni fogok neki még egy esélyt és ezután a legújabb kiadás felé fordulok.

Összesítve,

- a lassú cselekményű disztópia, ahol a főhős később kerül elő, 

- 4 csillagot kapott az ötből,

- a fordítása (a legrégebbié) nem a kedvencem,

- nem minden szereplő érdekes, de John és Lenina igen,

- a világa szörnyen izgalmas és ebből pont eleget kapunk,

- a Világigazgató monológjai tetszettek.

Ajánlom,

ha megismerkednél egy régen íródott disztópiával, amiben a legfontosabb téma a lélek nélküli tömegtermelés és az erkölcsös hozzáállás dilemmája.

Kedvenc ötletem: 

❥ a "Vadember" rácsodálkozása a technológiára

Ajánlott évszak az olvasásra a borító színei alapján: 

❥ őszi

 

 Ha kíváncsi vagy a könyvre, lesd meg a Librinél:

 

Az adatoknál a Helikon Zsebkönyvek kiadói sorozat kiadását vettem alapul:
Szerző: Aldous Huxley

Illusztrátor: -

Sorozatcím (kiadói): Helikon Zsebkönyvek

Sorozatcím: -

Rész: -

Következő rész címe: -

Cím: Szép új világ

Eredeti megjelenés: 1932

Kategória: disztópia, klasszikus, sci-fi, társadalmi sci-fi, társadalomkritika, utópia

Fordító: Totth Benedek

Oldalszám: 328 oldal

Kiadó: Helikon Könyvkiadó

Megjelenés: 2022

Ár: 1.999 Ft